Ha felnősz, Kszenyija, olvasd majd el ezeket...
Berekedt az esőcsatorna, 
nem énekel.
Egy órája élsz már e világon.
Fogadd el és zokon ne vedd,
hogy a föld nem olyan egyelőre,
amilyennek lennie kell...

Sírnak és meghalnak a földön.
Futnak zengő patakok tova.
Fuldokolnak a pálmák.
Cuppog a moha a tundrán.
Én úgy akartam:
                       a föld ünnepi díszletet öltsön.
Én azt akartam:
                       mindig mosolyogjon
Nem volt időm
befejezni a dolgom
Ne haragudj rám!

Reszkettem, a földnek úgy könyörögtem!
Feltártam magamat neki,
megértettem a nyelvét.
Bocsáss meg apádnak:
feltáplálni az éhezőt,
   felöltöztetni a meztelent,
     feléleszteni a holtat
nem bírja
ereje-törötten!

Mi 
mindig a folytatás vagyunk.
Nem a nulla pontról jövünk.
Mi mindig a folytatás vagyunk!
Az ajtó sarkig tárva.
a legboldogabb-
                       az lesz a mi földünk!
Ebben hisz apád.
S te figyelj hívő szavára!

Még nem tudod,
milyen érdes, átható ez a föld.
Nem tudod, mi az égi fáklya,
a sötét
s a tavasz-
mi az (bár a tavasz küldött a világra),
mi a  hó (pedig hát hó van özönnel),
egy órája vagy ismerős csak a földdel...

Szokd meg a lélegzést, 
szuszogást,
s karodon a cédulával a sírást kezdd el!
Még nevedet sem
tudod megtartani, lásd,
pöttöm, még nem is igazi kezeddel.

Kép: Hegyháti Réka