Lépjetek a sátorba, az ívlámpa alá, tekintsétek meg az asszonyt, a mezítelen asszonyt,
a tökéletesre formált testét, ruhátlanul.
Sohasem fogjátok elfeledni e látványt, emlék marad egy életre, vigasz a haláloságyon, emlék, mely harmad- s negyedíziglen az utódaitokra is fényleni fog.
Nem, ő nem láthat benneteket, még nem nyitotta ki szemét,
hallani sem hallhat, mivel még aluszik,
álmodja testét, szépségét, ti csupán együtt álmodtok vele.
Bármily közelről megnézhetitek őt,
csak meg ne érintsétek, mert eltűnik álom gyanánt.
Nézzétek hasát, e lélegző, fehér dombot, nézzétek térdét, mozog, miként a szemgolyó,
Nézzétek, láthatatlan kezektől összefogott derekát,
és mellét, oly erők által hordozva, melyek süllyesztik, emelik az ívlámpa alatt kinyíló s bezáruló bimbókkal.
De leginkább a délibábot figyeljétek meg a bőrén, e rejtelmes, folytonosan váltakozó alakzatokat,
e tájakat, melyek átváltoznak az idő reszketése közben, e teremtményeket, melyek istenekhez imádkoznak, vagy szaporodnak, felkeltik a szeleket, vagy verset írnak, tüzeknek, vizeknek, gépek és fakoronák viaskodó forgatagát, bányák és tornyok, szerelem és kenyér egyensúlyát, a kígyó és az oszlop egy motívumba fogott, viaskodó formáit, a keresztet, amely öléből sugárzik, mint egy tárt szárnyú hattyú, és a halat, amely szemébe nyomul.
Az asszony ő, akit senki sem ismer, aki titkaival aluszik, délibábbal és délibábon túl a magban pihenő maggal,
termés a meg nem születetteknek, rózsák háborgó tengerét rejtő bimbó.
Az asszony ő, aki nem nyitotta még ki szemét:
elviselhetetlen lesz talán a tekintete, gyújtólencseként, talán vemhes állatok gyöngédségével bénító, sebzett talán, mint a tenger többnapos vihar után, talán tükrök távlata lesz, hol valahány mag önnön fáját mutatja majd, önnön erdejét és az összekulcsolódó kezek feneketlen kútját valamennyi pórus.
Nézzétek őt, nézzétek őt:
élő templom ő, aki elvándorol egyszer, hogy összekösse a látóhatárokat egymással, csillag, mely fölfelé hull, míg az ívlámpa sisteregve elaluszik.
/Thinsz Géza fordítása/
Kép: Dobos Tamás
