Láttam őket januárban,
és láttam őket februárban,
és láttam őket egész évben.
Nem voltak se jók, se rosszak,
se kicsik, se nagyok nem voltak.
A markuk tele, a szívük üres,
az üresség lehelte össze őket. 
Közülük senki sem keres,
közülük senki nem talál,
közülük senki nem keres,
mert úgy tudja, nem talál.

Láttam őket egész évben.
Nem voltak se jók, se rosszak,
nem mérgezték magukat éjjel,
nem hagytak el feleséget,
maradtak benne az ürességben.
Nem nyüszítettek, nem akarták,
hogy a világ így érjen véget.
Az üresség a szív böjtje, és a szívet
nem táplálták, de enni adtak

a húsnak és enni adtak a vérnek.
Nem vonyítottak, csak hallgattak,
mint a jóllakott vadak,
benne az ürességben.

Volt házuk, autójuk, mindenre biztosítás,
nem érhette őket váratlan kár,
alapelvük volt a biztonság.
Otthonosan mozogtak időben és térben,
mintha nem volna számukra
a mindenségnek pereme és széle.
Nem áldozták föl magukat,
akik áldozatot hoztak, már
meghaltak régen, hogy kik voltak,
ne kérdezd: nem emlékszem.
Nem fájt nekik a bent,
és nem fájt nekik a kint,
nem örültek  se egésznek, se résznek,
ragaszkodtak ahhoz, amiben éltek,
ragaszkodtak az üres térhez.

Láttam őket reggel, este, délben,
épp átszámolták a jövőt pénzre,
és lemondtak valamiről,
egészségtelen ételről, egy új nőről,
szerelem, nem. Ők semmit

nem kezdenének elölről.
Láttam őket a vízparton
derekukról a zsír már nem ég le,
mindennap fürdenek mégis,
rosszabb a szaguk, mint régen.
Egyből lesz kettő, kettőből
a három, háromból a négy lesz.
Ismerik, milyen a világ működése,
minden feladat és kényszer,
a legjobb, ha senki semmit nem érez.

Láttam őket januárban, és
láttam őket februárban, láttam
őket egészen közel hozzám,
hogy szinte már bennük voltak,
és láttam őket egészen messze,
ahonnét már nem látszottam.
Nem voltak se jók, se rosszak,
se kicsik, se nagyok nem voltak.,
nem nyüszítettek, halkan
működtek, mint a korszerű gépek,
mintha a világ, amit látnak, 
soha nem érne véget.

Kép: Mario Giacomelli