Én nem vagyok az élet tagadója,
Tudom, hogy szép, hogy édes s nagyszerű;
S tudom: a legkülönb is maga tehet róla,
Ha szájaíze mégis keserű, -
Én nem vagyok az élet tagadója.
De az életet ököllel akarni,
S a pálmaágat büszkén kicsavarni
Mégoly méltatlan kézből sem tudom.
Enyém az árokpart a szent úton.
A végzetet sem látom rettentőnek,
Tudom, hogy bölcsen hömpölygő folyam;
Múlót borít el csak, s örök kalászok nőnek
Életcsirás nyomán, hol elsuhan, -
A végzetet sem látom rettentőnek.
De szándékának jól elébe vágni,
Kicsíny sorsokból gátsövényt csinálni,
Hogy mást döntsön le félrezúdult árja:
Azt nem tudom. Gőgöm nagyobb: bevárja.
Nem, nem vagyok az élet tagadója,
/Ott növök én is, hol kalászok nőnek!/
Csak a borúnak hű szállásadója,
S szeretője egy fekete felhőnek.
Az ős-borúnak vagyok gunnyasztója;
A fény, magának, bennem nem örül,
Aranyporát a nap mögém-utakra szórja,
S mosoly-sír minden ránc a szám körül. -
Nem, nem vagyok az élet tagadója,
Csak mély árnyéka szállt rám gyönyörül.
Kép: Maya Fiala Grau
