Fáradt, csöndes ősz ez, fénytakarót dob rám.
Be szívest sétálnék, messze barangolván.
Szépség, hogy mennyire fárasztasz már engem.
Mindent bejárok majd, ami fölgyújt, vonz, csal.
Van hely, hol csak magunk vagyunk önmagunkkal.
Szépség, hogy mennyire fárasztasz már engem.
Bolond a szenvedély, mily bölcs a nyugalom.
Leülök a parkban, valamely padon.
Szépség, hogy mennyire fárasztasz már engem.
Szivarral a kézben, ülök hosszan, veszteg.
Így fogom bevárni a közelgő estet.
Szépség, hogy mennyire fárasztasz már engem.
/Szabó János fordítása/
Kép: Karine Laval
