Nézel csak, egy körtefából, egy injekciós tűből.
Csak nézel, s én téged rejtezni sem láttalak.
Ne hidd, hogy megzavarsz, szeretek én minden
természeti formát, elviselem az összes tárgyakat.

Ma délután elhallgatott a rádió egy percre,
ilyenkor nálunk forradalom készül, az emberek
mély lélegzetet vesznek, egyszerre mind.
Egyedül én tudtam, hogy te küldesz jeleket.

Hangtalan hang hangzott egy dobogón. A düh,
a remény ilyen néma és  kitartó. Az ablak
felfénylett fehér árnyékodtól, és csak én beszéltem:
Kérlek, keress engem, de maradj magadnak.

Ott hevert, persze, minden körém gyűlt tárgy, 
száz papírlap, család, váza, furcsa formák.
Nagyon messze állt a körtefám. Néztem a falon át,
meztelen ága a kertben hogyan hajol rád.

Télre fordult. Egy szúnyog mégis átszállt a szobámon.
 Jól van, mondtam. Megvagyok. De megengedem: félhetsz.
Apám vagy fiam légy, mindegy. Sajog s jólesik.
Te sem menekülsz, mert már én is nézlek. 

Kép: Xenia Melnik