Vad versenyfutás a bőröm alatt-
legelől merészen a szív halad.
Kihagy, nagyot üt, zsibbanva fáj.
Alig lemaradva követi a máj.
Duzzad, dagad, szétfolyva lohol,
robbantva hajtja az alkohol.
Leégett őserdőként füstöl a tüdő,
ájultan üszkösödik a beszívott idő.
Kövesedik a vese, pliocén lelet,
marokkő, amivel vadászni lehet.
És az agy, ahol trónol az ész,
bedöglött plasztikbomba az egész.
Mit számít, hogy felkel vagy lemegy a Nap?
Minden szervem a cél felé szalad.
Kép: Werner Bischof
