1
Ó bársony léptű tűzlény, szép tavasz!
Boszorkány, mert zengő faiskoládban
nincs más tantárgy, csak a halál. Csak az,
hogy ami jön, megy is. Minden mulandó,
ingatag egyensúly és változékony
létállapot; a tér hol parttalan tó,
hol hullámokkal fodros Balaton-
egyszerre selymes öl és végtelenszer
egy oxigén-s két hidrogénatom.
Nézd ezt a rángatódzó gnómot itt,
aki a tévének nyilatkozik!
2
Puszta lobogás, rúd nélküli zászló,
az űr rostélyán izzó fényhasáb!
Hiába bűvöl dob, körtánc, varázsszó,
hogy lépj ki a csillagok vetette árnyból
és fedd föl az arcod, rejtett lényeged.
Nyilazhatok rád, prédám csak madártoll,
nem te magad, testtelen suhanás,
kinek a neve Mi Atyánk a Mennyben
vagy Általános Relativitás.
Nézd, görcs dobál, mint vasvilla a szénát,
a halálos csűr szálkás küszöbén át!
3
Nézd, örök láng, nézd, fényes ostoba,
ki minden titkot tudva sem tudod, hogy
mi az: csak egyszer és többé soha!
Mi nem örökké élünk, nagyon is nem,
egy nyarunk is lehet örökkévaló,
és egymást ölelő testünk maga az Isten,
és pornófilmünk bibliai kép,
melyen a sár kéjes testnedvei
lélekké párlódnak valamiképp...
Nézd, fényes kontár, kétbalkezes mester,
mit művelt életlen bicskád testtel!
4
Homlokom ráncos, hajam legyalulva,
arcom és ajkam összevissza ráng,
a kezem mintha repülni tanulna,
s falábamon egy béna bábu szédül-
fölgyújtva és porig rontva a vár,
s hosszú lángnyelv csap ki belőle végül.
Lélek, mint te, lázadó, vad süvölvény,
költő, ki versében maga az úr,
s kinek csak belső törvénye a törvény.
Ne engem, őt segítsd, a messzi rokont,
míg verssora legvégén ott nincs a pont!
5
Haggyj rá mindent! Hadd járjon csak a szája!
Hadd űzze zenés hókuszpókuszát,
hogy rabul ejtsen rabulisztikája!
Ha megnyílik az ég és mennydörögve
szakad a könny, a vér, a szenny, a sár
zivatara az égő délkörökre,
s négy lovas kürtöli a hírt, a VÉGÉT,
ő mondja a magáét, az emberét,
és nem ismeri be a vereségét.
S ha föld nyeli el, lentről kiabál:
"Nem éltem-e én eleget, hol a Halál?"
Kép: Dmitri Pryahin
