Gyűl, gyűl a jövő szemétdombja: a nyerset
pukkanó, vagy finoman elfojtott versek,
a semmiről se szóló betűsivatag regények,
a nadrágba csináló dacok és remények,
a jegyszedőknek vetített kólikás filmek, 
a szobrok, melyek rózsaszínt pisilnek,
a zenék, mik révült némaságba fúlnak,
a döglött képek, mik maguktól lehullnak,
a kimondhatatlan mondatok, s mint részeg
automaták, bármit eljátszó színészek,
a befőttesüvegben a rég megromlott álmok,
a havi fixes, nyugdíjjogosult lázadások,
a hajnal, melyből nem lett se dél, se este,
s lóg az égen avas függönyként keresztbe,
gyerekevő vén hitek, mik nem tudnak megöregedni,
szakállas embriók, kik nem tudnak felnövekedni,
a szerelem, melyre álszenten óvszert húznak,
s a magot atomreaktorba zárják túsznak, 
a nem cserélt levegő, mely öngyulladást okoz,
és rádől a lakásnak csúfolt szűk doboz,
s mivel mást már nem tud küldeni az ég,
a napként fejünknél lógó televíziókészülék...
(Elképzelem, szegények, ha megélik, hogy fintorognak,
ott a jövőben gőzölgését szagolva e szemétdombnak.)

Kép: Andrew Waits