A "belső úttól" visszariadok,
mintha kásás tavaszi jégre lépnék,
hideglelős ösvények fölé,
bölcs halak hibernált lebegése
nem csábít, de őket is hogy vonzza
a lékhez a fény, az oxigén, míg
lassan köréjük fonódik a háló.

Nem vigasztalnak a "lélek titkai",
mítoszok zavaros üledéke kavarog bennem,
de aki a cselekménybe beleszól,
kőtáblát küld, fel lehet menni
hozzá a hegyre- nincs az az Isten.

Egy a sok közül, a tülekedők zsivajában,
értéktelen pénzzel a zsebemben,
tolvajok, rosszarcú árusok, hitvány
portékák között a cimborákkal átkozódom,
hoy itt egy kis jó utáni hajsza is
úgy lealjasít, árát felejteni,
értelmét keresni, örökös kétség
hajt a habzsolásra.

De mint sovány misztikust a hosszú
böjtölés, megvilágosít a zabálás,
ivás, szeretkezés: túl a hányinger
s lefolyók katarzisán, mint
moslékosvályútól menekült
tékozló fiú, az atyai ház üszkös
romjainál, másnapos halálfélelemmel,
az ágy szélén egy szál alsógatyában 
verítékezem és vacogok.

Elég volt. A test öröme és a naiv hit
csak ígéri: ugyanazt. Apám halott,
nincs ki megbocsásson, s keresztem
nem aranymedál, de szálkés, elherdált
idő, gerendasúlyú tévedés és jó társaim
e világban milyen új-szövetséget
próbáljak csak elgondolni is, ém
elgondolt Istenemnek tetszik,
ha sorsommal én szövetkezem, mert
igen kedves előtte a szabadság. 

Kép: Nan Goldin