’62 március 28-a van
A Prága-Berlin vonaton az ablak mellett ülök
Esteledik
Nem is tudtam, hogy szeretem az estét, amely mint egy fáradt madár leszáll a füstös, nedves síkságra
Nincs kedvemre a hasonlat, hogy az este leszállta olyan, mint a fáradt madáré
Nem is tudtam, hogy szeretem a földet
Mondhatja-e, hogy szereti a földet, ki egyszer sem dolgozott rajta?
Én nem dolgoztam rajta
Nem is tudtam, hogy ez az én egyetlen platonikus szerelmem
Nem is tudtam, hogy szeretem a folyót
Akár folyjon ily mozdulatlanul, dombok szoknyáján kígyózva
Európa dombjain, melyeknek csúcsát kastélyok díszítik
Akár nyúljon addig, míg a szem ellát
Tudom, ugyanebben a folyóban nem mosdhatunk egyszer sem
Tudom, a folyó új fényeket hoz majd, de lehet, te nem láthatod
Tudom, életünk kicsit hosszabb, mint mi egy ménnek adatik, rövidebb, mint mi egy hollónak
Tudom, énelőttem is élt e bú
Utánam is így lesz
Énelőttem is kimondatott ez mind, ezerszer
Utánam is így lesz
Nem is tudtam, hogy szeretem a eget,
Legyen borult vagy tiszta
A borogyinói harctéren kék kupola, mit Andrej néz a hátán fekve
Fogságomban törökre fordítottam a Háború és béke két kötetét
Hangokat hallok
Nem a kék kupolából, a térről
Őrök csépelnek valakit megint
Nem is tudtam, hogy szeretem a fákat
Kopár bükkfák Moszkva környékén
Peredelkinóban télen ütközöm beléjük, alázatosak, illemtudóak
A bükköket vegyük orosznak, a nyárfákat pedig töröknek
“Izmir nyárfái
Levelüket hullatják
Minket meg Bicskásnak hívnak
Sudár kedvesem
Lángra lobbantjuk a fogadókat”
1920-ban, az Ilgaz erdőben vászon zsebkendőt akasztottam egy fenyő ágára
Hímzett szélűt
Nem is tudtam, hogy szeretem az utakat
Még az aszfaltot is
Vera vezet, Moszkvából Krímbe tartunk, Koktebelnek
Az igazi neve Göktepe városa
Mi ketten egy zárt dobozban
Két oldalt a világ áramlik kint némán, messze
Soha senkihez nem voltam ily közel
Haramiák állták utamat Boluból Geredébe menvén a vörös úton, éveim száma tizennyolc
Életemen kívül nincs más vagyonom a fiákerben, mit elvehetnének
És tizennyolc évesen életünk a legértéktelenebb
Ezt talán valamikor már egyszer papírra vetettem
Sáros, sötét utcán Karagözt megyek nézni el-elsüppedve Ramadán estéjén
Elöl papírlámpás
Lehet, mindez meg sem történt
Lehet, valahol olvastam, 8 éves fiúcska Karagözt megy nézni Ramadán estéjén, Isztambulban nagyapja kezét fogva
Nagyapja fején fezt, öltözéke fölébe cobolyprém galléros szőrmét viselt
És a hárem agájának kezében lámpás
És én nem férek a bőrömbe a boldogságtól
Valahogy a virágok jutottak eszembe
Pipacsok, kaktuszok, nárciszok
Isztambulban, Kadıköyben, nárciszmezőn csókoltam meg Marikát
Lélegzete marcipán illatú
Éveim száma tizenhét
Gúzsba kötött szívem hinta felhőkön repesett
Nem is tudtam, hogy szeretem a virágokat
Három piros szegfűt küldtek nekem a bajtársak a börtönbe, 1948
Emlékszem a csillagokra
Nem is tudtam, hogy szeretem
Akár lentről bámulva őket ámuljak rajtuk
Akár mellettük szárnyalva
Kérdéseim vannak a kozmosz embereihez
Sokkal hatalmasabbnak látták-e a csillagokat?
Fekete bársonyon óriási ékkövek tán?
Vagy narancsban kajszik?
Dülled-e a melle az embernek, ha kicsit közelebb kerül a csillagokhoz?
Láttam színes fotókat a kozmoszról az Ogonyok magazinban
Ne haragudjatok, barátaim, nonfiguratívnak vagy absztraktnak hívjam-e, nem tudom, de azokra az előkelő olajfestményekre emlékeztetett, vagyis némelyik borzasztóan figuratív és konkrét
Az ember szíve a torkában dobog, ha előttük áll
Határtalanságuk ők a vágyakozásunknak, elménknek, kezeinknek
Rajuk nézve még a halálra is gondolni tudtam, szemernyi bánatot sem érezvén
Nem is tudtam, hogy szeretem a kozmoszt
Szinte látni vélem, ahogy hull a hó
Lassú, néma nagy pelyhekben is, átható viharban is
Nem is tudtam, hogy szeretem a hóesést
Nem is tudtam, hogy szeretem a Napot
Még most is, ahogy meggylekvárba fordultan tűnik el a horizonton
Isztambulban is néha színes képeslapként alkonyul
Mégis, te nem úgy rajzolod majd
Nem is tudtam, hogy szeretem a tengert
De még hogy
Mégis, Ajvazovszkij tengerei mások
Nem is tudtam, hogy szeretem a felhőket
Legyek bár alattuk, vagy felettük
Hasonlítsanak akár óriásokra, akár hófehér tollazatú állatokra
A holdfény jut eszembe, a legbágyadtabb, leghazugabb, legkispolgáribb
Szeretem
Nem is tudtam, hogy szeretem az esőt
Ha hálóként hull is rám, vagy ha cseppenként teríti is be ablakaimat, a szívem itt hagy, csapdába esve vagy egy cseppbe zárva és útnak ered az ismeretlenbe
Nem is tudtam, hogy szeretem az esőt
Mégis, miért ily hirtelen fedeztem fel e vonzalmakat, a Prága–Berlin vonaton, az ablak mellett?
Tán mert már a hatodik cigarettámat gyújtom?
Egyetlenegy is halál számomra
Vagy tán mert Moszkvában maradt valakikre gondolok pusztulásig
Haja lenszőke, szempillái kékek
Koromsötétben megy a vonat
Nem is tudtam, hogy szeretem a koromsötétet
Szikrák repdesnek a mozdonyból
Nem is tudtam, hogy szeretem a szikrákat
Nem is tudtam, hogy mi mindent szeretek és csak most, hatvanévesen jöttem rá erre
A Prága–Berlin vonaton, az ablak mellett, nézve az eget, mintha egy visszafordulhatatlan utazásra indultam volna
Kép: Łukasz Grudysz
