Ha például kilépnék az erkélyről
egy délután, vagy inkább egy éjszaka,
gondolatban elbúcsúznék mindenkitől, akitől el kell búcsúznom,
akiket szerettem és akik szerettek,
szóval csak könnyedén kilépnék,
száguldanék lefelé,
már bánnám is, hogy ilyen hülyeséget csináltam,
és akkor hirtelen visszarántanál.

Vagy nem tudom,
csak úgy sorolom a lehetőségeket,
igazán annyi van,
például ha nemcsak azzal élhetnék, akit szeretek,
hanem azzal is, akibe szerelmes vagyok.

Vagy - megintcsak kapásból - ha délután megéreztem volna,
hogy estére nagyanyám meghal,
és rögtön hozzászaladok.
Vagy ha már nem érzem meg - tőled sem lehet lehetetlent kívánni ugyebár -,
akkor ne nyomasszon, hogy valamiért - de miért? - nem szaladtam azonnal oda.

Vagy - szintén csak úgy, eljátszogatva a gondolattal -,
ha atomháború törne ki,
mert sem egyik, sem másik nagyhatalom nem hagyná a magáét,
az egész emberiség elpusztulna,
nők, férfiak, öregek, gyerekek,
mind, egytől egyig,
és én életben maradnék.

Akkor, talán.

De addig?

Kép: Hannes Heikura