2017. május 10. írta: piritanapirim

Illyés Gyula - Ablakok

Vélek emlékezni, de mindre
az ablakra, melyen kinéztem,
kikönyököltem, mozdulatlan,
modelljükként szorgos időknek.

Dolgozott rajtam a világ,
cserélve szaporán a vásznat.
Egy múzeumnyi képkeret,
és mindegyikben más az arckép.

Orvosi váróterem-ablak,
országos falusi eső- és
latyakverte földmenti ablak.
Induló expressz ablaka.

Ablak, amelyből letörölten,
hol a pókhálót, hol a kormot.
Istálló- s kovácsműhely-ablak.
Kaszárnya-ablak. Börtöné.

Diákkamrák ablaka, melynél
térdre nyomott állal magoltam.
erkélyre nyíló hegyi ablak,
kikelve nem magányos ágyból.

Ablak, melyből falhoz lapulva
néztem félszemmel lent a spiclit;
majd a sárkányként tűzokádó
történelmet a lépcsőházban.

Néztem, s hajam átszíneződött;
mélyült viszonzásul egy-egy ránc.
Csak bámultam, mint mindahányan.
Hisz bent nem érződött a kép.

Női szem pillás keretében
fürkésztem, én vagyok-e még én.
Kutyaszemből is ölelőzött
élő tükörkép tükörképpel.

Világvárosnak elég ablak
emelet sorai között
járhattam föl-fölnézve, honnan
int felém egy kar: gyere föl.

Itt vagyok, úgy, ahogy itt hagytál.

Enyém ma is a gyermekarc, mely
szüreti csoportképen alszik,
s a sunyi, dölyfös, rettegő agg arc;
ki teremt itt középarányost?

Filmszalag-kocka iramával
pörgő ablakok: világképek!
Kerestem sokáig a rendjük.
Ki írta a forgatókönyvet?

A fénykép lencse tigris-foggal
tépi s köpi arcodba ,,képed"
a dzsungelnél elvadultabb
szörny-uralmaként új gépeinknek.

Ablakunk minden pórusunk.

Fény utolsó képrésze: Rembrandt-
mint az ő ablakaiban,
mutassatok, keretek, művet.
Hisz emberi az elmúlás is.

A vad csak koponyacsontjából,
barlangból nézi a világot.
Pezsgő jövővel telt pohár szeszt
hörpintet velem minden ablak.

Semmi sem esendőbb és gyávább,
mint emlékezetünk. De én
tudok le s föl járni a lépcsőn,
hol Ninive is pihenő csak.

Urr napégette vályogfalán áll
a hegyi présház, melyből ma is még
királyként nézek le a völgybe,
ha dől az eső s ég a tűz.