Még nem tudom, hogy mennyi vagy nekem,
ó, hallgat még felőled benn a lélek,
mely fátyla von köréd, szerelmesem,
s még nem tudom, neked mennyit érek,
jósorsodat hozom, vagy tán halálom
arany s gyémánt díszét, még nem tudom:
    új, mézes fájdalom
indái közt nehéz utat találnom. 

Csak azt tudom, hogy társa sose várt
az én szívem, s lettél egyszerre társa,
elvéve tőle életet s halált,
hogy visszaadd másféle ragyogásra;
hol bennem erdő volt: dúvad- s madár-had
hazátlan csörtet villámtűz elők;
    és kunyhóm összedől,
ha benne otthonod még nem találtad.

Csak azt tudom, hogy hajlós testeden
szinte öröktől ismerős a testem,
fejemnek fészke ott a kebleden,
s nem szégyen, ha előtted könnybe-estem,
semmit se titkolok, s ős-ismerősen
jársz vad, töretlen Tibet-tájamon,
       imbolygó szánalom,
vagy éji égen a csillagkérdező szem.

A megtépett ideg, e rossz kuvik,
szemed nyugodt kék mécsét megtalálja;
kicsinyke úrnő, térdedhez búvik
s elszunnyad az érzékiség kutyája;
és benn a Fénykirály, az örök ember,
még hallgat, tán nem tudja szép neved,
      s nem mond ítéletet,
így vár piros ruhában, szerelemben. 

Kép: Agnes Cecile