Csikasz kutyák bolyonganak kiverve,
követnek, alázattal nézve rád-
a volt lakók az új lakónegyedbe
nemigen visznek macskát és kutyát.
A barakkokat szél cibálja széjjel.
A hajdanvolt szobákban éjszaka
macskák, kutyák lapulnak egyesével,
fülelnek: mikor jönnek már haza?
A sarokban régi szagok élnek.
A mancsukra hajtott fejük megremeg.
Még ott leng kísértete a reménynek.
Kurta álmukban régi emberek.
Szeptember...Az idő hidegre fordul, 
szemét sodródik szél-seprű alatt. 

Akkor éles-váratlan fék csikordul,
az udvarra síró fiú szalad:
"Cirmos! Cirmoskám!"- ront az egyik házig,
borzas, nyakigláb, izgatott, zilált,
fut fel a lépcsőn, arca könnyben ázik,
és kiált újra, és megint kiált. 

Kivánszorog 
egy vedlett macska lassan,
az éles fényben hunyorog, remeg.
Megszokta már, hogy ilyen élet is van,
hol nincsen ház, emberek sincsenek.
És a kisfiú sírva karjába kapta,
rohant oda, ahol a taxi várt,
és boldog könnyei fényes patakja
a málló macskaszőrre csordogált. 

A taxiban anyja meg apja várta.
Csak ültek némán, egyik sem beszélt.
De fiúk esztelen örömét látva,
arcuk és szemük lágy lett és szelíd,
megsejthették, hogy a tárgyak világa,
amelyben elnyűvődött erejük,
a lelküket keményre kalapálta
és voltaképp fukarul bánt velük.
De hogyha ez a nyomorult kis jószág
megríkatta ezt a fiút? lehet, 
hogy nem halt még ki egészen a jóság,
a hűlő földön van még szeretet. 

Az asszony kissé fáradtan mosolygott,
a férfi nézte az ablakon át
a múltat, azt a szánalmas barakk-sort,
kettőjük elsuhant gyerekkorát. 

Kép: Chernyshova Elena