Néma üvöltésbe szorult tiltakozás,
ez vagyok:
minden ellen, ami hazug, nagyképű máz
vagy gonosz mag, nem nagyobb
mint egy pici fekete pont,
kiterjedése nincs, mégis létezik
a rémuralomba tudja fogni a
föld teremtményeit.

Minden él, mozog, a kőszikla is,
felmered vagy lelapul;
még a halott is, amint felbomlik és
új életekké alakul:
földbe, növénybe költözik át,
állatba, emberbe megint -

Folytonos igazságtevés a
teremtés törvénye szerint.
A másvilág nem túlvilág, nem!
Innen-világ: a valóság,
hol nyilt tenger, öblök, szigetek
várják a vágyak hajósát.

Aki akarja, csak maradjon meg
a képzelt túlvilágnál,
hol hüdött mosolyba merevedik
egy műanyag-világtáj.

Elakadt az időben, aki
tökéletesnek tartja magát:
önmagából szobrot csinál,
bebalzsamozott mumiát.

Aki él: más lesz, megint más
számtalan fokon át:
felhőkben és hullámverésben
leli meg rokonát.

A kő is változik, de a
kövület már soha:
belezárva sok-százezeréves
pók, páfrány, egy láb nyoma;
ezek a moccanatlanba már
örökre belekövültek -

De messze néz, derűsen mosolyog
a meg-nem-merevült hegy.
A szél, a mindenség kifutója
nemcsak virágport röpít:
viszi-hozza, szerteszét szórja
a fák gondolatait.

De az se baj, ha a fölborzolt földre
szélcsend hálója hull:
a fák raja magába mélyed -
tűnődik szótlanul.

Eljön a nap, mikor az ember,
a hegy, a víz, fa és szél
úgy fog össze és úgy beszél majd
együtt mint test és vér.
Míg ezt írom, a citromfámra
villan fürkészve szemem:
biztat, hogy akik leszerelnének,
vágjam szemükbe: „Nem!”

Kép: Bastian Kalous