Emlékszel-e még arra a törvényenkívüli időnkre?
A találkozásokra, az elválásokra, az eszpresszókra, a vonatokra,
amiket küldöztünk, a helyettünk utazó, érkező levelekre?
A testünkön kívül semmink se volt ezen a Földön,
és azt is egymásnak adtuk, egymás ajándéka voltunk,
csupán az árnyékunk igazolta, hogy összetartozunk.
A lélegzetünk úgy fonódott össze, elég volt közénk köteléknek.
Ahol hevertünk, a földet az élő fák, füvek, vizek bebútorozták.
Olyanok voltunk, mint az Írás, olyan, mint az Ótestamentum,
mint az ember húsába és idegeibe fogalmazott szövetség.
Most döbbenek rá, tollammal útközben a papíron, hogy szerelem,
szerelem, mennyi szavad van, és hogy tiéd minden idő és
minden helyszín, és működtetsz minden emberért való igét, és 
te tudod, hogy az emberiség ötmilliárdszor egyetlen ember.

Kép: Andreas Kauppi