Július van. Lábam alatt
vattás-puha aszfalt.
A hazulról követő szemrehányás 
somlekvár vérével elvegyül,
ragacsosan nyúlik utánam,
kötélként nyakamra fonódik,
és mint kutyát, húzza vissza, haza.
Egész testem érzi, elnehezült tarkóm,
gerincem szomorú függőlegese,
hogy utamon követ valaki.
Olyan hőség van, hogy 
megfordulni lusta vagyok. 
Követőmnek hosszú, takaros 
árnyéka van,
amikor dél közeleg,
a napfény bozontos cseppjei 
szögként fúródnak minden izületembe,
s keskeny szíja az önostorozásnak itt sivít közelemben. 
Ebben a hőségben irreális,
kimért léptekkel követ a férfi,
talán nem is tudunk megállni soha...

És egyszer csak meglátom az utca végén:
rozsdás bokor tövében egy páva áll.
Narancsszínű, gyermekkorom kiáltó meglepetése
itt  városban, ezen a gyűrött napon?
Megtorpantam. Nyakamon 
olvadt, foszlott kötél,
s nem kiáltás-feltépte szájjal ,
hanem ajkamat szépen kerekítve
mondtam ki a szót: ,,Páva!"
Követőm meghökkent,
nem változott körülöttünk semmi,
megolvadt aszfalt és autók,
poros verebek, varjak,
mint gyümölcsük-veszett fákon
eleven gyümölcsök.
Egyszer csak megrezzen követőm, hahotázik,
ujjal mutogat rám, s kiabál:
-Háborodott! Háborodott! Háborodott!
Már embergyűrűben állunk,
s szavai kegyetlenek, élesek...
Ha az emberek átlépnék
egyetlen ember egyenes gondolatát,
s meglátnák
a páva gyönyörű, idegen,
tiszta tüzét,
vagy elhinnék, hogy azt a tüzet 
a varjak-tűzoltotta világban 
meg lehet szerezni, akár olyan áron,
hogy májukat-szívüket tépik a csőrök...
De nem hitték. 
A kötél, amely nyakamra fonódott,
hurokká szorul össze
a buzgó férfi kezében. 

Kép: xenia melnik