Kiszáradt forrás!.. Egykor tebenned
szelíd zsongású hullám szökellt.
Omló vizednek játszó futása
Virágos útra csapongva kelt.
Az erdő gíme eljárt tehozzád
Itatva benned kicsinyeit
Sebét elhozta s patakzó könnyel
táplálva téged, megmosta itt.
Pásztorleányka, amint hajnalnál
Üdébben járkál s eltévelyeg:
Ártatlan báját szűz ámulattal
Először benned csodálta meg.
Édes tavaszhoz szokott madárraj
Ivott belőled, ha jött, ha ment,
S amit tudott dalt, mind elcsevegte
partod smaragdján, amíg pihent.
Terajtad függött hű nefelejcsek
Beléd mélázó kis kék szeme.
Ó, míly szökellő, mily tiszta voltál
égnek, virágnak szép tükre, te!
Most vége, vége! Kiszáradt! Vége!
Csak medre van meg,-bús, néma kör,
Mely úgy mered rám, kopár-siváran,
Mint egy kiégett, holt szemgödör.
Hová enyésztél kis játszi forrás?
Hát kergetőző pajkos vized,
Örök vígságod, bohó szökésed,
Nyájas zsongásod:-mind elveszett?
Mind, mind, örökre! S nem hozza vissza,
Kedves folyását többé misem,
Öntözze még úgy a nyár viharja,
S az ősz bánatja, halk-csöndesen.
Így jár a szív is, be sokszor jár így!
Forró, merész, szent érzelmeivel.
A nagy teremtés pompája közben,
Mint itt e forrás, úgy sorvad el.
Szabadság vágya, szabadság reménye,
Álmok varázsa, kéj, szenvedés,
Búnak, gyönyörnek túláradása:
Mind mind elillan, lassan kivész.
Mind, mind, örökre! S nem hozza vissza
Nemes buzgását többé misem,
Hullassa még úgy, múltján merengve,
Égetve ömlő könnyét a szem...!
Kiszáradt forrás!...Előtted állva,
Lelkemre gond száll, ajkam remeg:
Források véde! Irgalmas nemtő!
Elszáradástól óvd szívemet!
Kép: Dmitri Pryahin
