Aztán a szerelem jött, kusza, bizonytalan még:
olyan, mint a kökörcsin halk zamata a szájban,
nem több pár puha fürtnél, melynek mozgása titkon
elkísért a magányba, mint egy fekete máglya,
s a többi mind: az éji folyó, az égi bolton
fénylő jelek, szökése a harmatos tavasznak,
remeteségem bomlott homloka és a sóvár,
éjjelenként kegyetlen kelyheket emelő vágy.
A fénylő mennybe felnyúlt kezem sebesre tépték
a csillagok, míg élük hegyessé tette ujjam,
mely fonalanként szőtte ajtó nélküli vára
fagyos épületét, ó, ti csillagos szerelmek,
melyekben még a jázmin átlátszósága reszket,
ó fellegek, ti, melyek a szerelem szakába
ömlötök, mint kaján fű között egy árva sóhaj,
mezítelen magány te, egy árnyékhoz kötözve, 
egy szívnek drága sebhez, egy hidegkeblű holdhoz.
Szóljatok hozzám, mondtam olykor a rózsafáknak,
tán ők is, mint a kósza ambróziának árnya, 
a világ remegése mind, mind ismerte léptem,
és a titoktakarta zugolyban énreám várt,
a síkvidéki fák legfelségesebbje: minden,
mi a keresztúton volt, kábulatomhoz eljött
és hullatgatta lassan nevemet a tavaszra.
És akkor, édes arc, megperzselt liliom, te,
ki soha álmaimmal nem aludtál, kevélyen,
árnyéküldözte tallér, rejtett nevű szerelmes,
kinek egész alakja csupa virágszirom volt
s tisztátlan csillagoktól lángra kapott sebes szél,
ó, szerelem, kibomlott kert, önmagát emésztő,
álmom sebemre ébredt és nőtt, úgy nővé nagyra,
mint sötét kenyereknek kelesztő jó kovásza.

/Gáspár Endre fordítása/

Kép: Kopeto