Ott mondtuk valamire, milyen szép volt
ha csak kettőnkre értjük
a napos hegygerincen akkor ketten álltunk
a tű-koronák lelkes zengése alatt,
a lelketlen lomb szorongása alatt

Fölébünk minduntalan fölcsapott két nyűgös-üdvös lepke
irdatlan magasságba, nem féltek a széltől
mely fölfűzhette volna mindkettőt hangos rém-fonalára
másvalamire mondjuk vajon, milyen szép volt
ha csak kettőnkre értjük

Később az árnyas ház udvarán ketten álltunk
egymással szemközt, nem összefonódva
abban a félénk hűvösségben, hol a lepkék fák fölötti tánca
mutatós emlék volt, a kinti holdsütésből
érkező hangokra szemelve mondtuk, milyen szép volt.

A mélyülő, messzi országút hamar fönt is elkanyargott
ha csak kettőnkre értjük
mindannak köd-tárta elején kötve álltunk
borzongva, emelkedve saras nyomainkkal
párás esthajnalra mondhattuk, milyen szép volt.

Fölcsapott fölébünk az a másik csillag, a hajnali
irdatlan magasságba, nem féltünk az űrtől
mely fölfűzhetett volna minket is éji rém-fonalára
súgjuk, egymásból bontakozva: milyen szép volt
ha csak kettőnkre értjük.

Kép: Øystein Sture Aspelund