Állj meg egy pillanatra,
most, amikor minden bizonytalan,
állj meg nyugodtan
és hallgasd, ahogy a panelházak
között süvítő szél 
a nyílászárók rosszul tömített
réseibe szorulva nyivákol.

Állj meg most,
hogy megállj még,
szögezd tekinteted
a könyvespolcra, de
ne olvasd a tépett
gerincek sorára nyomtatott
címeket el,
ne képzelődj a könyvek és a 
fal közötti sötét folyosóról,
hol a pormacskák lustán, mint
az örökkévalóság,
eszmékre egerésznek.
Te csak állj meg
egy pillanatra,
s nézd az egészet,
egybe látva a széket,
az asztalt, a könyvespolcot,
s a macskát, ahogy
lustán heverészik.

Állj meg egy pillanatra,
örülj, hogy megérkeztél,
hidd, hogy elindulhatsz,
légy mozdulatlan, ünnepélyes,
mintha a Himnuszt
macskák énekelnék,
e vállalt bénaság megsúgja-
míg a macskazene macskajajjá halkul-
mi jöhet még.

Állj meg,
s a pillanat tehetetlen súlya
megnyújtja a hosszát,
ahogy a nedves szempilla,
a dagadt szemhéj is
lassabban nyílik, csukódik
- s a nénike tekintete közben?!-
hát állj díszőrséget,
várj,
vigyázz,
az óriási ragadozó mancs,
a villogó szempár
iker teliholdja
az ablakból eltűnik majd,
s elhalkul szürke cincogásod,
rend lesz, társaság és fény,
csak egy pillanatra
állj meg! 

Kép: Hajdu Tamás