1.
Szerettem a szelet,
a lágyat, a fergetegek
sok vágtázó paripáját;
de öregen más:
ez a reszketeg zuhanás
mint kések erdeje jár át:
szédít a jégszínű ég,
rám omlik a messzeség:
a kékek, pirosak, - vérsárgák!

2.
Neked mi kéne? A hajdani
hajsza, a hajnali hallali?!
A mindennap megújuló
élet: a magányos dáridó?

Hagyd el! A csönd nagyobb erő,
s biztosabb otthon a temető.
És akinek az sem jutott?
Őrzik az örök csillagok!

3.
A végső vers nem ária,
nem parádés produkció,
nem csillogó vásárfia,
csak elsóhajtani-való.

Mert mélyről jön, hát egyszerű,
érvényes, mint a közhelyek.
Ősjel: enyém csak a sűrű
vértől, amelyből vétetett.

Közérdekű, mit elsóhajt,
 a dallá könnyült fájdalom;
tünékeny fény csilláma rajt
hanyatló, őszarany napom.

Kép: Klaus Pichler