Továbbremeg bennünk az ősrobbanás;
dicsérjük hát ezt a tizenötmiliárd évet;
a kvarkokat, a száguldó por- és gázfelhőket,
az egymásnak ütköző, örvénylő atomokat;
dicsérjük a csillagok mélyén rejtőzködő elemeket,
a csillagokat, melyek fölrobbantak azért,
hogy ideérjen az anyag, és a fölgyúló
Nap fényében élni kezdjen;
dicsérjük az első DNS-láncot,
s mert másolni kezdte magát;
az óceánt, mert megóvta, dicsérjük
a kozmikus sugárzást; a mutációt;
dicsérjük, hisz minden pontosan úgy
történt, hogy most szerethessünk. 

Kép: Jan Erik Waider