/Jánosy István fordítása/
Mint harcos hangyák, nyüzsgve, rabbá válva,
mást sebezve, adtad magad nekem
harmatpuhán, beléd szívva hevem;
hátamon érckarod cirógatása,
hullámzó combjaid vad kulcsolása;
fehér fogad zihál, arcod fölfénylik, el-
sötétül, mikor létünket iket-
görcsben eggyéfacsarjuk - kék taraj spirálja...
Csönd... újra ringó borostyán. Utána
új csók. Szemed viaszfény óceána:
beléfúltam. Tükre csillan, s a mélyben
vad fény lobog (hetekig tőleg-magányban.
hagyj el örökre!) lövell. Sohse látva:
sugár lelked pirkad pitymallatfényben.
Kép: Andrea Buia
