Ez hát a végtelen sík,
melyről a valahai költő
szélmalmok, sírkövek közt
oly révülten röptette föl
a csillagtengelyekkel
   forgó, beszédes éjszakát.

Hozzám senki se szól,
a girbegörbe
dűlőkön, szántók dermedt rögein
azt sem tudom hová, miért megyek. 

Kelletlen völgyben pár
egymásra tővel-heggyel összeékelt
nyomorúságos épület. 
Se kerítés, se ól, se kert,
egyetlen mozdulat eszméje sem
lapul az árnyékok mögött, 
   mi összekösse őket. 

Nem,  itt a begubózkodó
fáradtság, jeltelen csönd,
e világ végére taszított
egykedvűség szívéért
  nem fordul körbe a táj.
Északi fény ikrás tündökletével
  játszik a messzi égbolt,
de lent a föld megválthatatlan.

Kép: Dmitri Pryahin