/Dudás Kálmán fordítása/ 

Egy elborított tájat emelek ki a hamuból,
elpusztíthatatlan tájat, amely sokáig hallgatott;
leheletemmel élesztgetem - kelj föl, mondom neki,
ébresztgetem, holott tudom:
az idő orsaja pereg, pereg. 

És itt van újra az ismert táj, a virágzó,
tekintetemmel ölelkezik,
rápazarlom a szerelmem új bokrait,
rápazarlom, holott tudom:
az idő orsaja pereg, pereg.

Lombjai, lápjai és partjai fölé
boltozom megőrző gyöngédségemet,
és mondom: ne zsugorodj, üresség,
ne ráncosodj, mondom, holott tudom:
az idő orsaja pereg, pereg.

Szeretem áradó napodat,
az elmúlás pókhálóin átszüremlőt,
szeretem, tájam, mert tudom, 
sűrű nedvet csorgat az idő orsószívébe
mely pereg, egyre pereg.

Ha majd e szemek permetéből kihullsz,
költözz, ó táj, újabb gyöngédség csobogásába,
mely hosszú keresés után bízvást rád talál, 
költözz át, és légy ismét zümögés
az idő orsajában, mely pereg, pereg. 

Kép: Robin Cracknell