Meghalni? Csak úgy? Még csak az kéne!
Úgy hagyni itt az életet,
mint egy harmadosztályú krimót,
észrevétlen:
az ember már fizetett,
megy ki az ajtón magában
- a pincér nem köszön -,
megáll künn a rosszul gombolt kabátban,
s tűnődik, hány söröm,
hány borom is volt valóban,
s hány életem,
- egy csak! - becsaptak-e, s ha igen, halóan
mégis mért élvezem
ezt a savanyú lőrét,
ezt a megpohosodott
sárbólsütő fényt,
s ha tudtam, valaki meglopott,
mért nem vágtam a képébe rögtön,
azt, amit kiadott s kihozott:
azt a felényi adagot?!
Szolgává tettek? S ha igen, életszám
ki fogta be,
hogy nem mondom ma se: nem, non, nye, nyet, nájn,
mintha hiányozna a luciferi ige
szavaim közül, helyéban lám,
maradt volna az igenek igene,
s közben mint valami hűségreklám
alatt az aláfestő zene:
"Pofa be! Pofa be! Pofa be!"
Vagy ezért élhettem ennyit?
Hogy lássam a holdat, a napot
a földben, s az emberben eddig.
Ahogy részemmé feslik
mind, ami nélkülem magává
boldogodhatott.
Szolga voltam? Éltem. Szemernyit.
Bár fulladozó sejtjeim keveslik
a szót, a dühöt, a jajt - maradok
a néma nem, ki bár némának tetszik,
hallgatva beszélt,
beszélve hallgatott.
Kép: Popel Coumou
