/Füst Milán emlékére/
És minden ismétlődik. S én, aki életem
nagy részét ácsorgással töltöttem, s éjjelente
oly gyakran virrasztok ma is, amíg te alszol,
mit tudok én, amit te nem? Talán
kevésbé félek élni, s nem remélek
futásban lelni menedékre; itt vagy,
és itt vagyok, és szétszórjuk erőinket.

Mert mit tehetnék? Nincsen más, egy más világ,
a Sziklás-hegység szikláira esküszöm neked,
hogy fal s potyogtat minden, ami él,
s üvölt, több tejért, a vörös csecsemő,
az anyja birtoka, az apa jussa,
egy apró vágygubanc más vágyak gyűrűjében,
alatta és fölötte sár, fű, kő, kövek.

És szárnyak is, igen. Szárnyak a vérben, 
parázsban és hamuban, minden élő
és minden elhullott állat csontjaiban.
E föld teli van tollal mindenütt.
Fehér és sötét tollak és húsok,
fehér és sötét vigasz: Jól van. Jó lesz.
Nincs más, nem is kell. Nincs más, ne is legyen.

És mégis... Álmaimban én magasra szállok.

Kép: Josef Koudelka